A Kirchentag és én – stuttgarti élmények

2015. június 2. kedd, hajnali 5 óra – még a kávémat kortyolom, csönd van körülöttem. Próbálok higgadtságot színlelni, de már nagyon izgatott vagyok. Mindjárt indulunk… Aztán szinte egyszerre csörren meg a telefonom és kopogtatnak az ajtón. Jól van, sietek, menjünk! Hatan vagyunk, ma szerintem mindnyájunkat kidobott az ágy, mert körülbelül 14 óra és 1200 km áll előttünk. Amikor kigördül kisbuszunk a parkolóból, várakozással telve vágunk neki annak az utazásnak, ami nemcsak fizikailag, de lelki értelemben is nagy kaland lesz (bár ezt akkor még egyiken sem sejtjük).

Aztán, mikor már jobban megvirrad, kezdődik a ráhangolódás a témára… számomra héber tanulással. Elvégre még a vizsgaidőszak közepe van. Célunk Stuttgart és a héber biblia, a Biblia Hebraica Stuttgartensia lapjain épp a 90. zsoltárt tanulmányozni valóban nem is rossz ráhangolódás, pedig előre nem is így terveztem.

Ám előbb-utóbb megunom a nyelvtanozást, így jöhet a hangolódás második szintje: nézzük meg a programfüzetet, milyen rendezvényre is tartunk. Németországba megyünk, de én csak angolul beszélek (enyhe kiszolgáltatottság érzése járja át tagjaimat). S mivel az akkor egyetlen birtokunkban levő angolul írott példányt sikeresen a koliszobámban, a könyvespolc második polcának bal sarkában hagytam, a fiúkra hagyatkozom, akik a német nyelvű tájékoztatóból próbálnak szemezgetni. A füzet vastagságára nézve már felébred bennünk a gyanú, hogy a Kirchentag nem egy egyszerű, általunk megszokott „csendes hét” lesz.

Rengeteg helyszín, még több program… Hogyan lehet egy ekkora méreteket öltő eseményt megszervezni úgy, hogy mindenki ura legyen a helyzetnek? Hogy lehet kivitelezni 30 ezer ember elszállásolását, egészségügyi és egyéb ellátását, és azt, hogy ne fulladjon káoszba az egész? Jogos kérdések ezek, úgy gondolom, naiv kis pataki diákként, hiszen itthoni tapasztalataim alapján egy 10 fős csapatot kiszállásra egybegyűjteni, vagy egy csendes hétvége keretében rendezett teaházat megszervezni is embert próbáló feladatnak tűnik. Megvan már, mi a célja ennek a kirándulásnak: tanulni megyünk. Lássuk csak, mi lesz ebből, hogy csinálják ezt a kirchentagosok? Bizonyára birtokában vannak valami titkos receptnek, amitől ez mind működni fog. Kíváncsiságunkba egy adag kételkedés is vegyül, hiszen a „túl szép, hogy igaz legyen” érzése tölt el, mikor megérkezve gyorsan végigjárjuk a fő helyszíneket, és azt mondogatjuk magunkban, hogy a németek precizitása és gondossága most megmérettetik (a mi minden ítéletre jogos/jogtalan mérlegünkön).

A nyitó istentisztelettel megkezdi hömpölygését a program-áradat: becsült adatok szerint 10 ezer emberrel dicsőítettük együtt Stuttgart főterén az Urat. Ám ez az együttlét nemcsak egységet, hanem hihetetlen, szinte emberi értelmünkkel feldolgozhatatlan sokszínűséget is jelentett. A világ, főként Európa minden tájáról érkezett emberek, ki-ki a maga tradícióit, temperamentumát és lelkületét hozva magával, próbált meg hozzáadni egy cseppet a tengerhez. Mindebben ott volt a szándék, hogy bármilyen sokféle felekezetre szakadunk is, Isten anyaszentegyházában mégis egybe tartozzunk. Egymáshoz tartozunk – és mi sárospatakiak is hoztuk a magunk kis vízcseppjeit/könnycseppjeit, melyek jelentéktelennek tűnnek, ám annál értékesebbek Isten számára és talán egy-egy embertársunk számára is.

„Hogy bölcs szívhez jussunk” (Zsoltárok 90,12b) – ez a hét mottója –, Isten azt mondja, bölccsé kell válnunk, hogy megtudhassuk tőle rendelt célunkat. Még egy lépéssel közelebb kerültünk hát ahhoz, hogy választ kapjunk a „Miért vagyunk itt?” kérdésre. De mi a bölcsességet is, ahányan vagyunk, annyiféleképpen értelmezzük. Sokan már most bölcsnek tartják magukat, és lehet, hogy számukra nem annyira személyes ez a vágyakozó felsóhajtás: „…hogy bölcs szívhez jussunk”. Talán úgy gondolják, már birtokában vannak annak az ismeretnek, ami ahhoz szükséges, hogy 10 ezer embert koordináljanak, vagy hogy elfogadjanak bárkit, úgy ahogy van, ahogy jön, azzal a „batyuval”, amit magával hoz, mondván: integráljunk bele mindent a nagy egészbe, ne küldjünk el senkit, hiszen ez az igazi szeretet.

De nem épp az tévedne a legnagyobbat, aki azt gondolná, hogy ő már mindezt tudja, neki már nincs mit tanítani, ezért már ő mondhatja meg másoknak, hogy mi a helyes és mi nem az? Melyik oldalon állok én, akinek mondjuk, a techno-zenére való tombolás nem fér bele a dicsőítés fogalmába, és melyik oldalon állnak azok, akik a szivárványszínű nyakláncot viselő emberekkel is tudnak ugyanolyan elfogadóan és megértően viselkedni, mint egy nazarénus zarándokkal? Ki téved hát? Ők, vagy én, aki a magam bölcsnek gondolt mércéjével megmérem őket, és önjelölt bíróként akarom eldönteni, hogy kinek van igaza? Persze, bármennyire próbálok pártatlan maradni, csak akkor nyugszom meg, ha nekem lesz igazam… holott már ott veszett ügy az egész, amikor az „ők és mi” szétválasztása megfogalmazódik bennem.

Egy lépés előre, kettő hátra – már ami a megértést illeti. A lábunkkal közben haladunk előre, megyünk a tömeg után, és jó néhány kilométer van már a lábunkban, miközben újabb élmények után kutatunk. Gyönyörű épületek és a népek kavalkádja – nagy adagban kapjuk a benyomásokat, amik szinte nem is hagynak gondolkodni. De megyünk tovább, mert az egyik templomban lesz egy jó koncert, amit nem akarunk kihagyni.

„Miért vagyok itt? Miért éppen én vagyok itt?” – visszhangzik a fejemben… akkor sem hagy nyugodni a kérdés, amikor épp egy magyar evangélikus dicsőítő csapat élettel teli, vidám dalait éneklem velük együtt, és élvezem a tudatot, hogy a németek a mi nyelvünkön hallhatnak dalokat. Jó dolog, hogy mi magyarok is képviseltetjük magunkat ezen a nagyszabású rendezvényen. Hirtelen a nagy egész részének érzem magam. Én is ide tartozom, holott kívülálló vagyok, mert csak passzívan veszek részt benne – hallgatóként, szemlélőként.

Aztán az jut eszembe, hogy vajon az egész életemre, Istenben hívő létemre, lényemre is ez lehet a jellemző? Néző vagyok a nézőtéren: ha tetszik a műsor, tapsolok, és elismerő pillantásokat vetek, de ha nem, odébbállok és véleményt formálok. Miért nem tudunk megvalósítani egyes programokat, ötleteket otthon, ha itt ennyire jól működik, él, lélegzik és mozog minden? Talán épp ezért… mert én nem aktív része vagyok az eseményeknek, hanem csak sodródom az árral. Mint amikor arról beszélgetünk, hogyan jussunk el a Schlossgartenből a Marktplatzra. Miért törjem rajta a fejem, ha a többiek már úgyis megnézik a térképen? Nekem nem kell vele foglalkoznom. Talán ez a lelkület az, ami megöli az előrehaladást és a közös erővel történő munkálkodást, mind a külső dolgokban, mind az egyéni hitéletben. Ha része vagyok „a nyájnak”, az egyrészt biztonsággal tölt el, hogy jó helyen vagyok, tartozok valahová, ám ez átcsaphat elkényelmesedésbe is, amikor csak megyek a többiek után, és nem ismerem fel annak a súlyát, hogy egy közösség azzá válik, amit én, amit mi egyenként beleteszünk. Se több, se kevesebb nem lesz. Az a közösségi élet lélegzik, lüktet és mozog, ahol mindenki részt vállal belőle, bármi kicsinyke feladatról legyen is szó, azt a feladatot pedig abban a tudatban végzi, hogy Isten országának építőköveit rakosgatja.

Lám, máris megvan a válasz egy másik „miért”-re. Két lépést hátraléptem, de aztán hármat előre. Ez már haladás.

Öt nap alatt kis csapatunkkal részt vehettünk evangélikus, református, anglikán istentiszteleteken, hallhattunk afrikai gospel, a capella énekeket, keresztyén könnyűzenei és komolyzenei koncerteket, esténként pedig gyertyával a kezünkben, mi magunk is részei lehettünk a nagy kórusnak. Együtt. Egyként. Újra eszembe jut, hogy a mi pataki alig 10-15 tagú kórusunknak néha vért izzadva sem sikerül egy ritmusra lüktetnie, itt pedig ezrek érzik azt a lendületet, amelynek mentén harmonikus lehet a közös dicsőítés. Miért?

Miért – én magam mindig szívvel-lélekkel énekelek? Vagy csak kötelességtudatból megyek, azzal az attitűddel, hogy „megígértem, hogy ott leszek a próbákon, de valójában nincs kedvem ott lenni”, vagy úgy, ahogy a Kirchentagra jöttem: „jaj de jó itt lenni, megismételhetetlen alkalom ez a mai, ezért kihozom belőle a legtöbbet”?

Tanulni jöttem Stuttgartba, és bizony van mit tanulnom. Néha engem is megkörnyékez a kísértés, hogy bölcsnek gondoljam magam. Aztán felsülök, amikor látok egy jobb példát, pedig annyira bízom abban, hogy én, és csakis én látom helyesen a helyzetet, és mindenkinek megmondom, hogy neki hogyan kellene látnia, viselkednie, mert szerintem az a jó – és hát akkor biztos, hogy az a jó. Akkor pedig jön a szeretetteli pofon onnan felülről, hogy vegyem már észre, mennyire vak és nyomorult vagyok, és én szorulok leginkább segítségre. Ezt kaptam meg, amikor azt láttam, hogy anglikán testvéreink nem csak szájukkal, hanem kezükkel, lábukkal és mosolyogva, életvidáman áldják az Urat, én viszont sokszor unottan és félszívvel éneklek. Evangélikus barátaink meghívnak magukhoz istentiszteletükre és meleg vacsorával kínálnak, majd egy fiatal lány barátságosan odaül az asztalunkhoz és beszélget, ismerkedik, hogy ne érezzük magunkat kirekesztve az ő közösségükből. Én ezt meg tudnám csinálni önszántamból, jó kedvvel? Reformátusként vajon én, és csakis én tudhatom legjobban, hogy mit hogyan kell? Tudnék áldozatot hozni, megtenni olyat, amiből a másiknak sokkal nagyobb haszna származik, mint nekem, annak érdekében, hogy Isten szeretetét közvetítsem, és ezzel az Ő nagy nevét dicsőítsem?

Bölcs szívhez jutni – ennek ára van. Nem jön magától. A kegyelmet, hála a mindenható Urunknak, ingyen kapjuk, de hogy bölccsé válunk-e, hogy élünk-e az elénk tárt lehetőségekkel, és kihozzuk-e utazásainkból a legtöbbet, és felelősséget érzünk-e ezek iránt, az rajtunk múlik.

„…úgy számlálni napjainkat…” (Zsoltárok 90,12a) – mert meg vannak számlálva. Nem pazarolhatjuk el egyiket sem. Tévedéseink is azért vannak, hogy tanuljunk belőlük, és az így szerzett tudást kamatoztatva hasznára váljunk a körülöttünk élőknek, akiket ránk bízott az Úr. Leendő és gyakorló lelkipásztorokként ez számunkra fokozott jelentőséggel bír.

Ezek a hatalmas rendezvények, amelyek kizökkentenek minket a hétköznapok fásultságából, szükségesek. Ünnepre és változatosságra mindenkinek szüksége van. Ezek az alkalmak pedig éppen azért adatnak, hogy ami jó bennük, azt magunkba szívjuk annyira, hogy a részünkké váljon, hogy hazatérve, a tapasztalatainkat szintén a javunkra tudjuk fordítani. Ne a szkepticizmus, az irigység vagy a saját helyzetünk miatti kétségbeesés vezéreljen hát minket! Az, hogy milyen lesz a közösségünk, milyenek lesznek a barátságaink, sosem a másik emberen, hanem rajtunk áll. Ez az, amit Stuttgartban tanultam. Bízom benne, hogy nem leszek túlságosan fásult, közönyös, félénk, vagy hitetlenkedő ahhoz, hogy ezentúl így éljem az életemet.

Akkor jó egy kirándulás, egy utazás, ha valamit megváltoztat az emberben. Ezt figyelembe véve sikeres utat tudhatok magam mögött. Sosem leszek már teljesen ugyanaz az ember, aki akkor voltam, amikor június 2-án hajnali 5-kor beszálltam a kisbuszba, és kigördültünk az országútra… és hálás vagyok Istennek, hogy már nem vagyok teljesen ugyanaz.

Hasilló Judit (3. éves teológushallgató)

2015-06-18